A 2016-ban alapított Gaerea idén is koncertet adott Budapesten a Dürer Kertben. A portugál zenekar eddig négy nagy- és két kislemezt tud maga mögött, zenéjüket a „poszt-black metal”, illetve a „katartikus black metal” jelzőkkel szokás illetni. A banda kifejezetten utolsó két albumával (a 2022-es Mirage, illetve a 2025-ben megjent Coma) hívta fel magára a nemzetközi figyelmet, és írta be magát a kortárs metál pantheonjába.
A Gaerea átemeli a depresszív, illetve atmoszférikus black metal zenekarok áthatolhatatlan zajfalát, de a klasszikus black metaltól megszokott hangzásnál egy sokkal tisztábbra csiszolt zenei karakterrel dolgozik, jobban elkülöníthető gitárhangzással és vokállal, ami a stúdiófelvételeit a kortárs deathcore-hoz, illetve a metal zene dallamosabb, populárisabb példáihoz közelíti.
Hasonlóan változatos az ének is,
ami a klasszikus black metal sakálkiáltásait deathcore-vokálokkal, helyenként tiszta énekkel, helyenként pedig ASMR-suttogásokkal keveri. Az itt felrajzolt zenei paletta bonyolult és telített dalszerkezetekben talál otthonra, ahol a finomabb és keményebb részek mértani pontossággal követik egymást.
A széles spektrumú zenei hatásokhoz egy érzéki hozzáállás társul,
illetve egy, a black metal tongue-in-cheek szerepjátszásától látszólag teljesen idegen őszinteség. A Gaerea magán viseli a szívét, nem fél attól, hogy melodikus és sebezhető legyen, sokkal dallamosabb, mint ahogy azt a black metaltól megszokhattuk. Ez adja fő vonzerejét, de véleményem szerint legnagyobb hátrányát is. Kifejezetten az utóbbi pár Gaerea-albumtól kezdve figyelhető meg egy már-már kényszeres igény a katarzispillanatok (internetes szlengszóval élve) farmolására, ami a zenét sokszor túlzóvá és szirupossá teheti.
A zenei katarzis során ugyanaz a mechanizmus teljesül, mint ami a bűvésztrükköt elválasztja a varázslattól:
ha a nézőt sikerül a tudta nélkül vezetni, a mutatvány varázslat lesz. Számomra a Gaereában mindig is túl átlátszó volt a katarzis mókuskereke, ez pedig komoly probléma. Ha a vezetett személy felkel a hipnózisból, a varázslat rögtön trükké válik.
A stúdióalbumokról megismert, büszkén felvállalt epikusság, illetve a formáció népszerűségének ismeretében mégis eléggé zavarbaejtő a Dürer Kert döntése, hogy a Gaerea koncertjét a kisterembe szervezték, méghozzá egyidőben a nagyterembe helyezett Static-X fellépésével. A Dürer Kert kisterme (július legvégén) így fülledt volt és dugig tele. A Gaerea előtt egy magyar deathcore-zenekar, a Mhorai alapos és korrekt koncertjét hallhattuk.
A Gaerea a maszkot viselő kortárs metal-előadók széles palettáját gazdagítja.
A zenekar tagjai mind talpig feketébe vannak öltözve, kilógó végtagjaik is feketére vannak festve, arcukat pedig zsákszerű maszkok takarják, rajta a zenekar jellegzetes, az alkimista pecséteket imitáló logójával. A zenekar láthatóan szűkösen van a kis színpadon, amit a különben minimalizmusra törekvő színpadi elemek csak még zsúfoltabbá tesznek.
Nagyon meglepő, hogy míg a Gaerea zenéje a mértani kimértség és a már-már számító, hideg profizmus jegyeit hordja magán, a zenekar színpadi jelenléte komoly kivánnivalókat hagy maga után, amiben természetesen az eseményhelyszín már említett hátrányai sem segítettek. A maszkok viselése (bár tud hatásos performatív elem lenni), teljességgel személytelenné teszi a különben főleg takarásban álló zenészeket. De ez még nem is lenne akkora baj –
legnagyobb problémám kifejezetten a frontemberrel volt.
Igyekezete, hogy előadásába performatív elemeket csempésszen, minden bizonnyal tagadhatatlan, ezek azonban sajnos főként ad-hoc pótcselekvésként hatnak, melyet mintha inkább a szükség szülne, semmint egy kifejezett alkotói vízió. Ezek egyike az éneklés közbeni sajátos, idegen, rángásszerű mozgás, ami néha valóban hatásos, de az esetek többségében nem tűnik eléggé koreografáltnak és végiggondoltnak, így egészében inkább csak naiv hatást kelt.
Hasonlóan ösztönszerű az énekes maszk-fogdosása is: tudniillik az előadás során rendszeresen a maszkját mozgatja, bele- vagy alányúl, felülről húzkodja stb. Ez inkább zavart babrálásnak hat, ami amellett, hogy messze nem annyira látványos, mint ahogy azt szeretné, olyan benyomást kelt, mintha az előadó kényelmetlenül érezné magát.
Ez a néző figyelmét ráirányítja a maszkot viselő előadó személyére –
ahelyett, hogy hagyná, hogy a performer elvesszen a maszk mögött. Szintén a kevésbé hatásos színpadi elemek egyike a csak rövid időre előkerülő, dramaturgiai értelmet sajnálatosan nem nyerő, drótokból készült, ketrecszerű tákolmány, amit az énekes pár dal erejéig a fejére húz, kicsit babrál vele, majd le is veszi. Ahogy fentebb említettem, ez az átgondolatlanság hatalmas ellentétbe lép a zenei anyag tisztára polírozottságával, ami jelentős tematikai hiányosságokra mutathat rá a zenekar különben steril alapossággal felépített esztétikai vízióján belül.
A színpadi jelenlét azonban egy további önellentmondást is hoz magával, és itt válik a varázslat végérvényesen trükké: a maszkkal takart előadó, aki minden bizonnyal épp egy túlvilági, okkult meghittséget igyekszik létrehozni, kényszeresen tapsoltatja és buliztatja a közönségét, méghozzá olyan stílusban, mintha épp egy községi vurstli színpadán lenne. Minden dalban minimum háromszor, de előfordul, hogy ennél többször is elhangzik, hogy „Hello Budapest!”; vagy „Let’s go Budapest!”; esetleg „Let me hear you Budapest!”.
Egyetlen csendes, egyetlen kicsit is introspektív pillanat sem maradhat
a koncert helyszínének deklarálása és a közönség ösztönzése nélkül. De ugyanennyire oda nem illő „bulizós” elem az is, amikor az énekes a koncertet crowdsurfinggel zárja.
Muszáj dönteni: túlvilági, idegen, okkult mágusok akarunk lenni, akik magukat alkimista pecsétek és sötét árnyak közé rejtik, hogy annak mélyéről rituálét, belső utazást, lelket, érzéket vezessenek; vagy bulizó és rajongókat buliztató rocksztárok? Mind a kettő teljességgel legitim döntés – de egyszerre nem tud megférni egymás mellett.
Gaerea, Dürer Kert, Budapest, 2025. július 29.
Borítókép és fotók: Fractions of my POV, Live Nation Magyarország
